Dr. Zoidberg: Rhythm Roulette-függő vagyok 1.

Kétség sem férhet hozzá. Mindet láttam. Többször is. És te is az leszel, mert most mesélek róla kicsit. Két részben bemutatom a kedvenceimet, avagy: amikor a technós ír a hip-hopról.


Ja, hogy mi is az a Rhythm Roulette, persze, mondom. Az idén 21 éves Mass Appeal magazin igyekszik a hiphop-kultúra minden szegletét alaposan bejárni, pláne, mióta NAS beléjük injekciózott “egy hatszámjegyű összeget” és közös erővel egy azonos nevű lemezkiadót is gondozgatnak. 400 ezres követőbázissal bíró YouTube-csatornájukon számtalan remek tartalom érhető el, legyen az interjú, dokumentumfilm, riport, beszélgetés, satöbbi. A kínálat legizgalmasabbja a Rhythm Roulette fedőnevű játék.
Lényege egyszerű, minden videó elején össze is foglalják négy pontban: fölkeresnek egy ismert producert, elviszik egy lemezboltba, ahol bekötött szemmel választ három lemezt, majd ezeket felhasználva készít egy zsíros instrumentált.

Mindig hangoztatom, hogy nagy barátja vagyok a sampling-alapú zeneszerkesztésnek, és hiába jelent ez a saját portámon – a technoban – meglehetősen mást, nagyon is érzem, miről van itt szó, mert gyerekkorom óta kísér a hiphop-kultúra, nem idegen tőlem. Nem akarok túlzottan fellengzős lenni ezzel a nagy kultúrázással, de itt a témában ez most igenis hangsúlyos tényező, hiszen a műfajt alapjaiban meghatározza ez a sampling, chopping, resampling, live sequencing, phrase looping, live arranging technikákból felépülő munkamenet. Például a hőskor puszta hangzását is. (Angolul jobban hangzanak, és úgy is értitek, szándékos volt, bocs.)
Bizony, minden akkoriban dívó célszerszám elkerülhetetlenül is hozzáadott a matéria hangzásához, bár az a vicc, hogy úgy kéne írnom, leginkább elvett belőle. Mindenesetre némi markantériát kölcsönzött neki: olyan igazi kedvesen koszos, meleg, szeretnivalóan lo-fi lett minden hangminta, köszönhetően a 8-12, jó esetben 16 bites mélységben és eleinte átlagosan max. 24-32 kHz-es felbontásban történő hangmintavételezésnek. Recsegős bakelitről, ofkorsz. Ezt tudták a nyolcvanas-kilencvenes évek célgépei: mindenféle AKAI és E-MU sampler, AKAI MPC, E-MU Command Station, Zoom RhythmTrak, Boss és Roland Groovebox, mindenféle keyboard workstation, stb.

E készülékek sajátos funkciói és workflowja lényeges befolyást gyakoroltak a zenei kompozíciókra is. Elég talán példaként említenem a Linn-dobgépekből az AKAI MPC-be vándorolt, összetéveszthetetlen védjegyet, a swing-funkciót, amit másutt pl. shuffle néven is viszontláthatunk.
Ezeknek köszönhető egyrészt az a funkynál is lazább, kényelmesen hömpölygő, mégis szigorú groove, másrészt – ahogy föntebb kifejtettem – az a dögösen, zsírosan tisztátalan hangzáskép, ami a kezdetektől jellemzi a hip-hop műfaját.
Szóval fontos dolog ez az egész, amit boncolgat a Rhythm Roulette, mert a legfontosabb gyökerekig nyúl vissza. Külön poén az egészben, hogy néhány régi nagy figura mellett többnyire második és harmadik generációs hiphop-producerek szerepelnek benne, plusz a legkorábbi videókon is bizony vastagon 2015-ben járunk már. Tudjuk, hogy mára már hol tart ugyanezen a téren a technika, és a sorozatban kb. mindegyik korszak jellemző technikája megfordul a lo-fi samplerektől a sampling workstationökön át egészen az ósdi és modern MIDI-kontrollerek, valamint a mindentudó DAW-szoftverek világáig. Van, aki hangszerekkel is spontán megtámogatja a dolgot, s van, aki mellett egy MC ül a sarokban, aki buzgón szöveget ír, hogy a videó végén lazán fölrappelje a kész beatre. A szabályokat is mindenki máshogy értelmezi: van, aki szigorúan csak a három lemezt használja és mindegyikből összebájgerol egy alapot, van, aki csak egyet, de mindhárom lemezből, és van, aki nem is használja föl mindegyik korongot.
Baromi jó móka a legkülönfélébb fazonokkal, akikben szinte csak egyvalami közös: olyan alapokat rittyentenek így, vagy úgy, hogy a pofád leszakad tőle. Nézzük a legjobbakat!

Rögtön az első hatalmas fazon, 9th Wonder az én egyik személyes kedvencem is, szerintem méltó felütése a sorozatnak. A technika semmi extra, végig Maschinét használ, mégis őt az egyik legjobb nézni, pláne, hogy három instrumentált is összeragaszt, mire kiköt az egyiknél. Annyira kifejező minden egyes arcrándulása végig, ahogyan átjárja a zene, és annyira látni, hogy mikor van nyomon, vagy mikor lepődik meg még ő is, hogy az valami végtelenül szórakoztató, tényleg. A végső produktum pedig elképesztően komoly lesz, de az igazi döbbenet a végén belibbenő csaj – Rhapsody – aki csuklóból egyenesen leszövegeli a fejed.

Itt pedig El-P, aki egy oldszkúl Ensoniq ASR-10-es sampling workstationt használ és helyettem is kimondja, hogy Beethoven igenis túlértékelt:

Mivel ilyesmit ma már egyre ritkábban látni, íme a legendás Jake One, aki szintén kizárólag egy ASR-10-esen abszolválja a melót, semmi egyebet nem használ, és ha nem látod, nem hiszed el azt a harmincéves rutint, ahogyan hipersebességgel és tökéletes természetességgel tolja azt a rohadtul idegesítő, gombnyomogatós munkamenetet, ami a sajátja ezeknek az Ensoniq hangszereknek.

Ensoniq ASR-10 (Advanced Sampling Recorder)

Az egész performansz letaglózó, a végeredmény pedig egy nagyon kifinomult, egyedi hangú cuccos lett. A videót újra-meg-újra elnézve nem is csodálom, hogy ez az ember Enstrumentals címmel kínál egy albumnyit a munkáiból a BandCamp-oldalán. Enstrumentals, éérted…

Talán első szuszra ennyi elég is, ne legyen ez megterhelő, hiszen az egésznek épp a lazaság a lényege. Ha már itt tartunk, szerintem három-négy részt is kihozok ebből a cikkből, haha. Függő vagyok.
Majd azért írok egyszer arról is, számomra mi a sampling szerepe a technóban, mert az megint egy más sztori. Csak lazán kapcsolódik.

Mindenesetre a következő részben egyéb nyalánkságok mellett araabMUZIK unortodox módon CD-lemezeket választ a lemezboltban és egy szemvillanás alatt egy olyat hegeszt belőlük on the fly, mint…mint mondjuk itt egy szál Akai MPC-n imprózva, csekit: