DMP aka Robert R. Hardy – Changes album kritika

DMP aka Robert R. Hardy – Changes album kritika

Egy olyan művész esetében, akinek 750-nél is több megjelenés fűződik a nevéhez, nem túlzás azt állítani, hogy már rég ideje volt. A D.M.P. művésznéven felbukkant magyar producer az utóbbi két évben Hernan Cattaneo egyik kedvence lett, zenéinek bérelt helye van szettjeiben és toplistáiban is. Guy J is biztosította támogatásáról, s a Beatport Progresive House chartok egyik alapvető tényezőjévé vált. Az elmúlt év során sok szó esett egy közelgő albumról, mely végre a Soul Art Recordings jóvoltából valósággá is válik ’Changes’ címmel.

Az önálló album minden művész számára ijesztő feladat lehet; pláne annyi produkció után, amennyit Robert felhalmozott. Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy legjobb munkáit a ’Changes’-re tartogatta, mely a kísérteties ’Omnia’-val’ indít. Ideális nyitótrack egy olyan LP esetében, mely egyenesen klubhimnusz-gyűjtemény. Simulékony, érzelmes és ellenállhatatlanul meleg, hívogató hangulatú, a hallgató azonnal elmerül a zenei utazásban. Főbb megkülönböztető jegyei talán az éteri vokálok, mely kétségkívül hosszú időre megragadnak az emberben. Az ezt követő ’Wanderer’-nél a tempó kissé emelkedik, a légkör pedig egyre mámorítóbbá válik. Nagyon is érezhető egyfajta Lost & Found-típusú hangulat, így hajlamosak lehetünk arra gondolni, hogy ez adja majd az album gerincét, ám a következő vágás, a ’Caelestibus’ azonnal el is feledteti velünk mindezt. Utaztatós természete és a savas funk hatása azonnal vonzóvá teszi, egyben kellemes kitérő is az újonnan felfedezett területre. Mindeközben a ’Consequences’ picit inkább techno-ihlette szerkezettel érkezik, a térbeli elemek viszont a legfinomabban fogalmazba is egyszerűen grandiózusak. Ez különösen a track közepére érvényes, amely telis-tele van epikus hangulatfokozó elemekkel és szimfonikuszenekari  felhangokkal. Rengeteg lúdbőr-pillanata van az albumnak és ez valószínűleg az egyik legszebb mind közül. Ezen a ponton, az ötödik – ’Elements’ címet viselő – számnál, mely markánsan felismerhető, és könnyed, dallamos motívumokból is táplálkozik, már tényleg nyakig elmerültünk az utazásban. Ez a darab keresztezi mindazt, amit Guy J, vagy Lee Burridge szokott játszani, amit nagyon is jól tesz, hiszen álomszerű tulajdonságai miatt arra vágysz, hogy csak ezt a számot hallgathasd akár órákig, egy végtelenített loopban.

A lemez legközepe a ‘Persecuted’-del egy teljesebb, tisztább progresszív hangzást hoz, és ez az a pont, ahol tényleg elkezdesz szárnyalni. Hatalmas, gördülő groove támasztja alá, s szinte azonnal óriási party-hangulatot teremt. A fertőző ritmusok és az áramütésszerű hangok vonzerejét csak tovább növelik, miközben a fő kiállás épp csak annyira csupaszít le mindent, hogy ne veszítse el ezt a nagyszerű energiát. Ez a track kétségtelenül az album egyik legállatabb száma.

Ugyanazon a 122 BPM-es tempóban érkezik az ‘Identity’ is, mely folytatja a ‘Persecuted’ által létrehozott tudatosság sodró áramlatát. Egy fokkal mélyebb érzelmek vannak jelen itt, és talán még hevesebb is, a kevésbé elkülönülő elemek által vezérelve. Újra valami egészen éteri és nagyon is összhangban áll azzal, amit jelen pillanatban Guy J is játszik. Az album a ’Legendary Moments’-szel közelít saját csúcspontjához; ezzel a sötétebb, durvább kreációval, mely egy valódi „peak time bomb” összes esszenciális összetevőjével büszkélkedhet. Feszes dobok, húzós gate-ek és a magját adó, gördülő ritmika vértezik föl a táncparkett pusztítására. Simán ez a kollekció leggonoszabb darabja, és az egyik olyan, amit valószínűleg sokat fogsz hallani az elkövetkező hónapokban. Az intenzitás nem hagy alább akkor sem, amikor eljutunk az album címét is adó ‘Changes’-hez. A tempó kicsit emelkedik, a durva mélyek pedig olyan lendületet kölcsönöznek, amire mindig is vágytál. Légies motívumok nyitják a kompozíciót, mígnem Robert erőteljes dobjai lendületet nem adnak neki, egészen a központi kiállásig. A track második – élvezetesen funky, de még mindig érzelmes – fele talán össze is foglalja az egész albumot oly módon, hogy ez bizony a jelen progresszív hangzása, melynek ütőerén Robert szorosan rajta tartja az ujjait. Ezután valami igazán érzelmes és mélyen megindító zárószámot vársz a dancefloor killerek e kiterjedt gyűjteményének kiteljesítésére, és az ‘I’ve Been Losing My Memory’ bizony még túl is teljesíti azt. A kiállásban szétáramló sodró, napsütötte dallamok tökéletes átvezetést adnak a meleg, folyékony törtütemekbe és meredek hangulatfokozások alapjait is képezik. Manapság nem gyakran hallasz ilyesmit, s ennek eredményeképpen még időtlenebbé, kortalanabbá válik az album. Robert ezen az albumon biztosan hozta a legjobb formáját, sőt, még valami annál is jobbat. Ezek közül a számok közül jónéhány nem tűnt volna nem odavalónak a műfaj néhány prémiumválogatásán sem, és kétségtelenül a java még hátravan. Ha szereted a progresszív zenét, ez az album nem hiányozhat a gyűjteményedből. Erősen ajánlott.

 

Robi következő fellépése: