14 év után új Dave Clarke album!

Önéletrajzi album, méghozzá. Nem biztos, hogy ilyesmire számítasz.

Az anarchista technovezér sokáig érlelte ezt az október 27-én a boltokba kerülő lemezét. Tizennégy éve nem adott ki szerzői albumot, ugyanis. Ennek fényében persze nem is annyira meglepő, hogy a szokásostól bőven eltérő koncept övezi a megjelenést: a The Desecration of Desire elejétől a végéig egy összefüggő, koherens egész, egy kifejezetten önéletrajzi album, mely nemcsak Dave Clarke életművét hivatott definiálni, hanem sokkal inkább azt kívánja bemutatni, hogyan képes emberünk a közel három évtizednyi pályafutás gerincét adó technóra támaszkodva kifejezni a new wave, a punk, az industrial, vagy akár a noise iránti múlhatatlan szerelmét.
Rém eredeti anyag lett, akárcsak a figura, akinek köszönhetjük.

Fotó: Marilyn Clark

Ha egyetlen számmal kellene rámutatni, mit nyújt ez a korong, talán az I’m not Afraid feat. Anika épp megtenné. Hibátlanul hozza azt az egyszerre szigorú, mégis melankolikus, funkba oltott, moderizált new wave, vagy akár post punk hangzást, miközben természetesen végig ropogós alja van.

Hasonlóan beszédes volt persze már az első single, a Charcoal Eyes (Glass Tears) feat. Mark Lanegan is, mégis, a kész album mind a tíz számát végighallgatva egy jóval színesebb kép tárul elénk.

A The Desecration of Desire elődei az 1995-ös Archive One és a 2003-as Devil’s Advocate lemezek, melyek mind különféle külső nyomások hatására készültek. Eképpen az új album lehet Dave Clarke első, önmagában teljes zenei víziója, ahogyan ő azt eredetileg is elképzelte:

Úgy döntöttem, egy könyvhöz hasonlatosan fogom megírni; így aztán a számok lemezen olvasható sorrendje pontosan ugyanaz a sorrend, melyben az egyes trekkek íródtak, akárcsak a fejezetek.

Az annak idején, a bigbeat aranykorában feltűnő Skint records gondozásában megjelenő album nem kifejezetten techno-lemez, sőt, kifejezetten alacsony a techno-tartalma.

Nem azért, mert nem szeretem – hiszen azzal kelek, azzal fekszem, – de egy olyan albumot szerettem volna csinálni, ami nem pusztán kluborientált számokból áll. Sokféle zenét hallgatok folyamatosan, és most először éreztem magamat elég szabadnak ahhoz, hogy ezt a megközelítést a saját projektemben is alkalmazzam.

A Desecration Of Desire az ‘Exquisite’ indusztriális textúráival és súlyos törtütemeivel kezdődik, mely azonnal le is köti a figyelmet. Az ‘Is Vic There?’ egy gyermekkori Department S klasszikus, mely igen sokat jelentett az akkori Clarke számára. Sötét, nehéz, lassú new wave, LOUISAHHH rejtőzködő vokáljával. A ‘Frisson’-ben Dave társa Matthew Sims AKA Mt. Sims, aki még több melankolikus post-punk feszültséget csempész a hűvös, szikár dobok, és a dübörgő basszusok tetejére. Az ezt követő ‘Plasmatic’ pedig az egyetlen trekk az albumon, mely igazán közelít Dave Clarke “szokásos” hangzásvilágához. A ‘Charcoal Eyes (Glass Tears)’ felvételéhez Clarke a Queens Of The Stone Age korábbi dobosát és a Screaming Trees ikonját, Mark Lanegan-t is Amszterdamba invitálta, ahol kettejük munkájának gyümölcseként megszületett az album előhírnökeként taroló első single. Lanegan szerepel a torzított dobokkal és éles visszhangokkal operáló ‘Monochrome Sun’-on is, a paranoid, poszthumán techno-trekk ‘Cover Up My Eyes’ pedig az Anti-Ghost Moon Ray Gazelle Twin-jének – az elektronika sűrűjében alig felismerhető – vokáljával egészül ki. Az ‘I’m Not Afraid’ Anika visszafogott énekével és Keith Tenniswood AKA Radioactive Man basszusjátékával egy igazán kiemelkedő gyöngyszeme a lemeznek, az indusztriál és a funk ellenállhatatlan, sajátos elegye, melyet a karcos ‘Death Of Pythagoras’ követ, egyben az album sivár, mégis teátrális lezárásaként.

Tracklist:
01 – Exquisite

02 – Is Vic There? (feat. LOUISAHHH)
03 – Frisson (feat. Mt. Sims)
04 – Plasmatic
05 – Dot Forty One (Mute)
06 – Charcoal Eyes (Glass Tears) (feat. Mark Lanegan)
07 – Monochrome Sun (feat. Mark Lanegan)
08 – Cover Up My Eyes (feat. Gazelle Twin)
09 – I’m Not Afraid (feat. Anika)
10 – Death Of Pythagoras